Hinnétek, hogy áprilisban már egy éves lesz a CSAK Design? Mi is értetlenkedve állunk, ugyanis, mintha tegnap lett volna, hogy a Déri Múzeumban, kissé félszegen belekezdtünk ebbe az egészbe. És lám, mi lett belőle!

A szülinapon felbuzdulva, és felkészülve rá egy hónapon keresztül, minden nap megszólaltatunk egy tervezőt. 

Ma Baracsi Gabi, a Gabillustrator alkotója szólal fel, akinek rajzai nem csak mesébe illőek, hanem maguk a mesék!

Én meglehetősen elszigetelten, amolyan magányos farkasként dolgoztam. Valójában magamtól eszembe sem jutott, hogy másképp kellene csinálnom, míg Gizus véletlenül rám nem akadt és fel nem ajánlotta, hogy csatlakozzak a csapathoz. Elmentem a legelső vásárra, eléggé idegenkedve, azt gondolván, hogy ez nagyon nem az én világom. Ott viszont olyan hatások értek, amikre nem számítottam. Egyrészről olyan embereket ismerhettem meg, akik ugyanúgy az alkotásvágy "kényszerével" élnek, mint én, és ugyanúgy szembesülnek ennek a létformának a nehézségeivel, mint én....mégis haladnak előre. Szerintem utat mutatunk egymásnak és átsegítjük egymást a hullámvölgyeken. Másrészről, amit az érdeklődőktől, vásárlóktól kaptam, az mélyen megérintett. Rendszeresek az őszinte, mély, előrevivő beszélgetések, amik megerősítenek, hogy jó úton járok, feltöltenek azzal az érzéssel, hogy érdemes csinálnom, mert örömöt és boldogságot adok vele sokaknak. A Csak Design adta meg a lehetőséget arra, hogy rájöjjek, több van bennem, mint gondoltam.

Hiszek a csapatok erejében és abban, hogy egy csapatot az egyes tagok minőségének összessége határoz meg. Tehát a csapat minőségéért én magam is felelős vagyok. Ott van bennem a vágy, hogy egy kicsivel mindig többet tegyek hozzá az egészhez. Minden vásáron tanulok valamit, amit a következő vásár anyagába már beépítek. Van lehetőségem újat kipróbálni és azt megmutatni, a vásáron pedig azonnali visszajelzést kapok rá. Számomra boldogság az, ha valaki eljön a vásárra pusztán azért, hogy élőben is lássa a legújabb munkáimat...örömmel nézelődik, beszélget kicsit, majd mosollyal az arcán távozik. Egyáltalán nem baj, ha nem vásárolt semmit, én akkor is azt érzem, hogy adtam neki valamit és én is kaptam tőle valamit, ami megfizethetetlen. :)

Egyet kiemelni lehetetlen. De amikor megállnak az asztalom előtt, hosszan, elmélyülten nézelődnek, majd elmondják, hogy látták a neten a munkáimat, és azért jöttek, hogy megnézhessék élőben az eredeti képeket, akkor mindig elámulok.

Azt például sosem fogom elfelejteni, amikor egy kislány, belépve a terembe, egyenesen odarohant hozzám, a szemeivel lázasan kutatta az asztalomat, majd azt kérdezte:

"Hol van a könyv?"

Kissé csodálkozva kérdeztem, hogy milyen könyvre gondolt.

"Hát a rókásra! Amelyikben az összes rókád benne van és mindegyiknek megismerhetem a történetét"

"Hát, olyan nincs".-mondtam

" De lesz, ugye?"- kérdezte reménykedő arcocskával.

"Persze..."-mondtam...mert ott és akkor eldöntöttem, hogy valóban lesz! :)